Kellemes vasárnap estét éltem át. A szobában álmos félhomály volt, kezemben egy pohár vörösbor, a hangszórókon keresztül pedig Nick Cave hangoskodott és nedvesítette a bugyimat. Istenem, az az orgánum, az a csontokig hatoló hang! Dőljetek hátra, zárjátok ki a külvilágot és hallgassátok:
Nem szeretek úgy zenét hallgatni, hogy látom az előadót, a videót. A zene számomra olyan, mint egy könyv: hadd engedjem meg a fantáziámnak azt a luxust, hogy szabadon képzeljen, hogy azt lássa, amit akar.
... Este becsuktam a szemem. E bársonyos, mély, férfias hangot hallva egy erős kar gyengéd ölelésében éreztem magam, ahol minden mozdulatomat A Férfi irányította. Minden sóhajom egy-egy válasz volt mellkasának ütemes mozgására, úgy éreztem, helyettem is Ő lélegzik. Bőrét a tűznél is forróbbnak éreztem, elszakadni Tőle csak kínok közt tudtam volna. Nem szóltunk. A zene beszélt helyettünk. Az arcát fürkésztem, a félhomályban szempillái mögül egy gyönyörűen csillogó mélybarna szempár figyelt. Tekintetünkkel hipnotizáltuk egymást s a dallamok szárnyán egy olyan világba repültünk, ahol kizárólag szavak nélkül tudtuk megérteni egymást... Szárnyaltunk..., majd az ének abbamaradt, és a folytatásban zeneként a szívdobogása szolgált. Szívének ütemes lüktetése a legszebb dallam, ami valaha kényeztetett...
Kevés olyan hang (direkt nem előadót írtam, mert mint már említettem, számomra a hang a lényeg, nem az előadó) van, ami ilyen könnyen elröpít magával, ami ilyen könnyen összemossa bennem a valóságot az álommal. Bennetek milyen zene vált ki hasonló érzéseket?
"A szívem üstjét, jöjj, kavard,
míg tart e bűvös éj,
hisz mind tiéd, mi benne forr:
a vágy s a szenvedély".
Üdv,
L.Lavender
http://www.youtube.com/watch?v=YBcTdsMx3x8
VálaszTörlés